Nemrég segítséget kért tőlem valaki a gyermekével kialakult helyzet rendezésével kapcsolatban. Azért alakult ki közöttük konfliktus, mert​ kipróbált néhány ötletet, amit azzal kapcsolatosan kapott, hogy hogyan fejlessze gyermeke empátiáját. Több más javaslat mellett az egyik úgy hangzott, hogy figyeljen oda jobban a gyermekre különösen olyankor, amikor szembeszegül vele, és dacol az akaratával.

A tanács, ami a galibát okozta nagyjából​ így hangzik: ” Ha sír​ a gyermeke, mert azt mondta neki, hogy csak akkor mehet ​el a barátaival játszani​, miután rendet rakott a szobájában, akkor ​próbálja megnyugtatni valami ilyesmivel: Én is mindig ideges vagyok, amikor nem tudom azt csinálni, amit szeretnék. Néha nehéz a munkámra koncentrálnom, amikor mást szeretnék csinálni.”

Követve a kapott tanácsokat azt tapasztalta, hogy a gyermeke nemhogy örülne annak, hogy kíváncsi rá, és együtt érez vele de még feszültebbé válik ezektől a helyzetektől, egyre hevesebben dacol vele, és egyre kevésbé hajlandó megnyílni neki.

Miután segítettem​ rendezni a gyermekével kialakult kellemetlen helyzetet​, gondoltam leírom ezzel az esettel kapcsolatban a tapasztalataimat, hátha másoknak is a hasznára lesz.

Empátia fejlesztés?

A fenti javaslatnak, amit neki adtak az lenne a célja, hogy segítsen magas(abb) érzelmi intelligenciájú gyermeket nevelni többek között az által, hogy szülőként ne elbagatellizál​ja​, hanem hitelesíts​e​ gyermeke érzelmeit. Utóbbi kijelentéssel még egyet is értek részben. Jobb hitelesíteni, mint elbagatellizálni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a jobb nem egyenlő a jóval. Az ilyen szülői magatartás pusztítóan hat a gyermekre, és hosszú távon tönkreteszi. Lassan ölő méreg. Természetesen sokkal jobb, mintha két pofonnal oldaná meg a szülő a helyzetet, de ettől még az a probléma, hogy a gyermekét elutasítja, és nem figyel rá, ugyanúgy megmarad. Csak az elutasítás eszköze változik. Nehezebben vehető észre, mivel az elfogadás, és a kíváncsiság látszata mögé van bújtatva.

Empátia: a figyelem kevés, elfogadás is kell

A tapasztalataim közül az első az idézett jelenet hosszú távú hatására vonatkozik. Ennek lényege az, hogy az érzelmi intelligencia, vagy más néven empátia így nem fejleszthető, és nem is kell fejleszteni. Az élet gondoskodik a fejlesztéséről akár akarod, akár nem. Tudom, manapság mindenki szereti azt hinni, hogy dönthet dolgokról, pedig valójában mindenki csak arról dönthet, hogy elfogad, vagy elutasít egy helyzetet, jelenséget az által, hogy kíváncsian nyit, és odafigyel rá, vagy pedig nem. Itt is erről van szó.

Ha egy gyermek ilyen helyzetbe kerül, az önmagában azért van, és azt fogja eredményezni, hogy empatikusabbá váljon. Az empátia alapja az érzékenység. Azt jelenti, hogy mennyire vagy képes észre, és figyelembe venni a saját magad, és mások érzelmeit. Ez a szülő, egy olyan elvárással állítja szembe a gyermekét, hogy csak akkor mehet a barátaival játszani, ha rendet rakott a szobájában. Az, hogy ezt az elvárást megfogalmazza, már eleve kizárja a szülő részéről az empátiát, hiszen nem törődik azzal, hogy a gyermeke miként vélekedik (érez). Tehát a szülő empátiája ebben a pillanatban éppen nulla (0!). Ezen az sem változtat, ha megkérdezi tőle, hogy mit érez, ha a hallottakat figyelmen kívül hagyva hozzáteszi, hogy ő is ideges akkor, ha nem tudja azt csinálni, amit szeretne. Ilyenkor mindössze annyit tesz, hogy megerősít egy egyébként hibás szülői mintát, és a gyermekében elmélyít egy fájdalmas sebet: anyu, vagy apu nem figyel rá, nem törődik vele, és nem fogadja el őt. Azt egyébként, hogy a szülő ugyanebben a helyzetben ugyanilyen rosszul viselkedik, és saját magát is szivatja nem kell külön közölni a gyermekkel, hiszen magától értetődően így van. Ha a saját életét meg tudná oldani, akkor a gyermekének sem okozna fájdalmat. Mivel a szülő empátiája ebben a helyzetben nulla, ezért egy olyan kijelentéssel, ami itt is elhangzik semmit nem ér el, legalábbis a gyermeke empátiáját közvetlenül fejleszteni nem tudja. Közvetve viszont igen, mivel az empátia, azaz az érzelmi érzékenység a szenvedésen keresztül fejlődik. Azzal, hogy ilyen helyzet elé állítja a gyermekét, fájdalmat okoz neki, ami fájdalmas emlékként marad meg, és később, amikor neki lesz gyermeke, majd hatást gyakorol az ő viselkedésére. Érzékenyebb lesz minden olyan helyzetben, ami erre emlékezteti, és ezért máshogy fog viselkedni a gyermekével. Így tulajdonképpen tényleg empatikusabb lesz, mint az ő szülei voltak, de nem azért,  mert ezt mondták neki, hanem azért, mert elvárást támasztottak vele szemben, és tekintet nélkül voltak rá (az érzelmeire).

Elfogadás nélkül az eredmény: bezárkózás

Ez a hosszú távú hatása a fent javasolt “megoldásnak”, de van rövid távú is. Ha a szülő figyelmen kívül hagyja a gyermekét, elvárást fogalmaz meg vele szemben, majd megkérdezi, hogy mit érez, és ezt követően megmagyarázza, hogy az elhangzottaktól függetlenül az elvárás változatlanul érvényben marad (tehát előbb rendet kell raknia, és csak aztán mehet játszani, mert a szülő is dolgozik akkor is, amikor egyébként mással foglalkozna szíve szerint), akkor a gyermek megtanulja, hogy teljesen felesleges megnyílnia, és beszélnie az érzelmeiről, mert úgysem ér el vele semmit. Minél többször ismétlődik meg ez a koreográfia, annál nehezebben fog megnyílni, és beszélni önmagáról, és az érzelmeiről. Tehát nem nyitottabb, hanem zártabb lesz.

Csak a saját empátiádat fejlesztheted, másét nem

Az, hogy egy szülő hibázzon, és fájdalmat okozzon a gyermekének, szinte elkerülhetetlen. Nem feltétlenül kell tudnia előre, hogy az, ahogyan viselkedik jól, vagy rosszul fog esni neki. A szülő-gyermek kapcsolatban az a jó, hogy sokkal egyszerűbben működik, mint a többi emberi kapcsolat, mert szemben az összes többivel, itt mindig csak az egyik fél hibázhat: a szülő. Nem kell azon gondolkodni, hogy ki viselkedik rosszul csak azon, hogy hogyan, és hogy miként változzon meg.  Ha szülőként ez a rendrakás mániás ember jól akar viselkedni, akkor abban a pillanatban, amikor a gyermeke jelez neki, a leghelyesebb, ha elkezd rá figyelni, és elkezd vele kommunikálni, hogy megtudja a gyermekétől, hogy mi esik rosszul neki, és mit szeretne, hogyan legyen rendezve a helyzet. Ha a gyermek még nem zárt be, tehát nem arra számít, hogy úgyis hiába beszél, akkor el fogja mondani, hogy mi bántja, és mit szeretne. Lehet, hogy előbb játszótérre akar menni, lehet, hogy csak játszótérre akar menni, és rendet rakni egyáltalán nem, és az is lehet, hogy szívesen rak rendet mondjuk anyuval, vagy apuval közösen. Sőt, még az is lehet, hogy valami teljesen mást mond, és, ha a a szülei közösen raknak rendet vele a szobában, akkor nem is játszótérre akar menni, hanem inkább velük töltené a szabadidejét. Felkészültnek kell lenni bármilyen válaszra, és el kell fogadni, bármi legyen az. Lehet, hogy rosszul fog esni, fájni fog, vagy bosszant. Ha a szülőnek rosszul esik az, amit a gyermeke mond, akkor a beszélgetés által benne kiváltott érzelmekre oda kell figyelnie, és ki kell oldania őket valamilyen arra alkalmas technikával, mert így tud megváltozni, és olyan szülővé válni, aki képes a gyermeke boldogságát biztosítani. Így tudja fejleszteni a saját empátiáját, és ezen keresztül a gyermekéét is.

A gyermek nem attól lesz boldog, ha megtanul rendet rakni, és nem úgy tanul meg rendet rakni, ha a szülő megtanítja. A legfontosabb dolog, amit a szülő megtaníthat a gyermekének az, hogy mennyire vegye észre, és figyelembe önmaga, és mások érzéseit. Ezt pedig csak azon keresztül tudja megtanítani, ha előbb önmagában fejleszti ki a gyermekére való odafigyelésen, és elfogadáson keresztül. Így tudja fejleszteni a saját maga empátiáját, és teszi lehetővé a gyermeke számára, hogy fejlődhessen az övé is. Figyelmet, és elfogadást taníthat neki, ha akar, és, ha tud. Minden más lassan ölő méregként hat gyermeke lelkére, és azon keresztül egész életére.

Loós Balázs

AnaLog Módszer