Ötéves korodban az anyukáddal sétáltok az utcán. Egyszer csak meglátsz egy aranyos kutyust, és meglódulsz, hogy odaszaladj megsimogatni, de az anyukád azzal a lendülettel vissza is ránt a karodnál fogva.

• Helló! Hova olyan sietősen?
• Csak meg akarom simogatni, mama!
• Szó se lehet róla! Ne menj közel hozzá, kicsim! Még megharap, és azt se tudjuk, hogy be van-e oltva!
• Beoltva? Az meg mi?
• Mi? Az oltás? Hát tudod! Emlékszel, amikor ki kellett venni a manduládat, és elmentünk előtte vérvételre! Olyan tűt szúrnak beléd most is, nehogy meghalj.

Mire idáig jutsz a beszélgetésben, már teljesen készen vagy. Először is váratlanul visszarántottak. Már ez megijesztett egy kissé. Aztán megtudtad, hogy a kutya harap. Még sosem harapott meg kutya, de az öcséd igen. Ő megharapott, amikor visszavetted tőle a játékodat. Aztán sírni kezdtél, mire jött az apukád, és elmagyarázta, hogy lehetne több eszed is. Te vagy az idősebb, és különben se lehet mindig az, amit te akarsz. Oltást, azt ugyan nem kaptál még, illetve nem emlékszel rá, de a mandulaműtétre igen. Vért vettek tőled, aztán ott kellett maradni a kórházban, a szüleid meg elmentek. És most anya még azt is mondta, hogy meghalhatsz, ha nem vigyázol. Mondjuk, azt sem tudod, hogy az milyen – mármint meghalni -, de anya napokig sírt, mikor a nagyi meghalt, és te nem szereted, ha anyukád sír. Nem akarod, hogy szomorú legyen, úgyhogy inkább nem mész oda. Nem szabad, mert veszélyes. A kutya. Félni kell tőle.

A kutyától? A kutyától kell félni, vagy az öcsédtől, vagy a szüleidtől? Az öcséd megharapott, az anyukád visszarántott, az apukád leszidott, a kórházban meg otthagytak mindketten, pedig te sírtál, hogy ne menjenek el.

És te a kutyától félsz.

Logikus.