Ez az írás az AnaLog elme I. című könyv egyik fejezete alapján készült. Arról szól, hogy miért képes az egyik ember nyitottan, rugalmasan állni az életében felbukkanó váratlan, új helyzetekhez, míg a másik csak óvatosan, félelmekkel telve, vagy egyáltalán nem képes ugyanerre.

A változás, az új helyzetek kezelése, a boldog és kiegyensúlyozott élet kulcsa. Az alapjait gyerekkorban tanulod a szüleidtől. A tőlük tanultak az életed első felében meghatározzák azt, hogy hogyan állsz a váratlan, új helyzetekhez. Legkésőbb az életközépi változás idején nyílik lehetőséged arra, hogy változtass ezen is, mint minden máson az életben. Ha akarsz, és amin akarsz.

Az út elejéről azonban nem dönthetsz ilyen szabadon. A lépéseidet a szüleid viselkedése és tanításai határozzák meg.

Ősbizalom

Nemrégiben babaúszásra mentem a családommal. Döbbenten láttam a vízből, hogy a mindössze másfél éves kisfiam vidám kacagással szalad a medence szélén, majd hirtelen felém fordul, és a vízbe veti magát.

Kettőnk közül egészen biztosan én voltam jobban kétségbe esve, mivel senki nem készített fel előre erre a lehetőségre, és jócskán karnyújtáson kívül voltam a medencében. Úgy tűnt, hogy cseppet sem izgatja az a tény, hogy nem tud úszni. Teljesen biztos volt benne, hogy elkapom, és felemelem a fejét a víz fölé. Eddig mindig ez történt. Igaz, nem velem, hanem az édesanyjával. Akkora bizalom volt benne az irányomban, amit felnőtteknél ritkán lehet látni. Teljesen egyértelműen arra számított, hogy ott leszek, és teszem a dolgomat. Ha mi ott vagyunk, akkor nyugodtan ugorhat.

Még csak másfél éves. Hasznos, ha tud úszni, de ebben a korban még nem baj az sem, ha nem tud. Most még ott van anya, apa, hogy kiemelje a vízből, miután beugrott.

Feltéve persze, hogy be mer ugrani, mert senki nem ijeszt rá, hanem mondjuk babaúszáson hozzászoktatja.

Az élet a változásról szól

Ez a helyzet nem egyedi az életben, és még csak nem is az úszásról szól.

Volt már olyan az életedben, hogy új helyzettel kerültél szembe? Mondjuk állást kellett váltanod. Vagy valakit felhívnod, és te azon kaptad magad, hogy tétovázol, gondolkodsz. Az esélyeidet latolgatod.

Ez az előbb leírt rövid történet többről szól, mint egy babaúszás. Az életről szól. A változásról, az újról, a rugalmasságról. Arról az ősi bizalomról, hogy nem lesz baj, mert, ha kell, a szüleid ott vannak és segítenek. Megvédenek.

Sajnos anya és apa nem mindig lehet ott veled. Részint azért, mert lehet éppen más dolguk, részint azért, mert felnőve elköltözöl és önálló életet kezdesz. Részint pedig azért, mert egy napon majd nem lesznek. Ez az élet rendje.

Először a szüleidtől és a szüleiddel tanulsz élni, aztán részben önállóan, végül teljesen önállóan.

Tulajdonképpen az, hogy élni tanulsz azt jelenti, hogy megtanulod azt, hogy hogyan kell az új dolgokhoz viszonyulni. Hogyan kell változni. Ahhoz a helyzethez viszonyulni, amikor valami olyannal találkozol, amivel korábban soha.

Például vízzel, amiben úsznod kell, de legalábbis a felszínen maradnod ahhoz, hogy kijuss belőle, vagy átjuss rajta és életben maradj. Vagy egy új munkahellyel. Vagy valakivel, aki szimpatikusnak talál és beszélgetést kezdeményez veled. Vagy éppen fordítva. Neked szimpatikus ő, és te akarsz beszélgetni vele.

Mi legyen ilyenkor? Hogyan állsz ezekhez a pillanatokhoz? Hogyan viszonyulsz ezekhez a helyzetekhez?

Tudsz nyitott lenni, tudsz bizalommal tekinteni az újra, és ismeretlenre, vagy félelem van benned? Képes vagy egyedül helytállni vajon? A randira nem hívhatod el anyut. Elég furán festenétek hármasban. Amikor a másik elhív randira, mi jut eszedbe először? Az, hogy milyen érdekes ez az ember, mennyire kíváncsi vagy rá, vagy az, hogy vajon mit akarhat? Lehet, hogy hátsó szándékai vannak.

Az egyik ember bizalommal, a másik ember félelemmel tekint az ilyen helyzetek elé. Vajon mi a különbség közöttük?

Mire figyelsz?

Tudsz úszni? Ha nem tanultál, aligha. Senki sem születik úszóbajnoknak, de azért, ha vízbe esik, valahogy kievickél. Ha máshogy nem, hát kutyaúszásban. Ez az ősi ösztön az embernél éppen olyan jól működik, mint az állatoknál.

Feltéve, hogy senki nem látott el jó előre tanácsokkal arra nézve, hogy nagyon vigyázz, mert a víztől félni kell! Veszélyes, és könnyen belefulladhatsz.

Ha eléggé rád ijesztenek, akkor még abban az esetben is bajba kerülhetsz, ha leérne a lábad, mert nem arra figyelsz, hogy leér-e a lábad, hanem arra, hogy most milyen szörnyűséges baj fog történni. Márpedig, ha erre figyelsz, akkor csak a véletlenen múlik, hogy túléled-e a kalandot.

Szerencsére az élet többnyire nem ilyen veszélyes. Vízbe nem löknek lépten nyomon, de olyan helyzettel bármikor találkozhatsz, ami új és ismeretlen a számodra. Mint a strandolás, vagy az úszás elsőre.

Vagy félsz, vagy figyelsz

Vajon hogyan reagálsz ilyen helyzetben és miért pont úgy?

Lehet, hogy kétségbeesetten kapálózol, kiabálsz és kapkodod a levegőt, de lehet az is, hogy azt teszed, amit az ösztöneid egyébként alapesetben diktálnak. Semmit. Először csak figyelsz, hogy mi ez az új, szokatlan helyzet. Ha nem teszel semmit, akkor észreveheted, hogy leér a lábad, vagy viszonylag gyorsan a felszínre emelkedsz, és kutyaúszásban partot érhetsz. Ezzel a technikával úszóversenyt soha nem fogsz nyerni, de az életedet megóvhatod.

Erre viszont csak akkor vagy képes, ha a szüleid nem tanítottak neked valami mást.

Ha például elmagyarázták neked, hogy óvatos legyél, és az ő felügyeletük nélkül soha, de soha ne merészelj víz közelébe menni, akkor eleve félelem van benned. Nemcsak a víz közelében, hanem bármikor, amikor új, ismeretlen helyzettel találkozol.

Ez egy olyan tudattalan program, ami nemcsak akkor aktiválódik, ha víz közelébe kerülsz, például hajóra kell szállnod, hanem bármikor, amikor nincsenek ott.

Tanulhatsz félelmet is, kíváncsiságot is

Egy ilyen programot nem olyan nehéz megtanítani egyetlen gyermeknek sem. Nem kell hozzá más, mint, hogy kíváncsi legyen. Valamit szeretne. Mondjuk fára mászni. Ha a szülőnek éppen nincs ideje, vagy kedve és elmagyarázza neki, hogy semmiképpen ne másszon fára, mert baja eshet, akkor azzal pont ellenkező irányba tanítja haladni a gyermekét, mint amerre ösztönösen menne.

Amikor először akarsz fára mászni, akkor éppen valami újat akarsz kipróbálni. Nyitni szeretnél a világra, most éppen a fára mászáson keresztül. A szülő dolga az lenne, hogy segítsen ebben és közben vigyázzon rád, nehogy bajod essen. Ezen keresztül tanulod meg azt, hogy lehet új dolgokkal ismerkedni, nyitni az új felé úgy, hogy közben nem esik bántódásod.

Ha viszont nem segít és támogat, hanem ehelyett elmagyarázza neked, hogy ezt nem szabad, akkor azzal megtanítja neked azt, hogy hiába vagy kíváncsi, hiába akarsz haladni, nyitni az újra, azt nem szabad, vagy nem lehet. Vagy kockázatos. Nem nyitni, hanem zárni tanít meg. Óvatos leszel, félni fogsz. Sokkal nehezebben nyitsz, sokkal nehezebben változtatsz. Sokkal jobban félsz.

Ha esetleg ilyenkor megkérdezed, hogy miért, akkor nem sok esélyed van arra, hogy őszinte választ kapj. Persze nem lenne lehetetlen elmondani neked, hogy most nincs kedve vele foglalkozni, vagy éppen a munka fontosabb, mint te stb. Egyszerűbb ehelyett port hinteni a szemedbe.

“Ne mássz fel drágám, még a végén leesel és bajod esik! Aggódom érted.”

Te döntesz, hogy mit tanítasz

Aggódik? Nekem gyanús ez az aggodalom. Mondjuk, igaz, ami igaz. Ha nem mászol fel, akkor leesni sem fogsz. Bajod nem esik, az biztos, de tapasztalni sem fogsz. Unalmas és szürke lesz az életed. Valami hiányzik belőle. Az izgalom, ami az újjal, a változással jár. Hiányozni fog belőle az, ami megtölti élettel az időt, amit itt töltesz.

Egy kicsit, többé vagy kevésbé, mindenki ezen az úton halad. Eleinte. Aztán később, amikor észreveszi, hogy valami nincs rendben, mert ez nem jó így neki, akkor változtathat. Legkésőbb valahol az élete felénél. Erről a témáról az életközép változásáról szóló cikkemben olvashatsz részletesebben.

Ilyen helyzet bármikor kialakulhat az életben, hiszen a szüleidnek nem mindig van ideje, vagy lehetősége veled lenni. És neked sem mindig van időd a gyerekre. Lehet más dolgod. Lehet, hogy éppen valami fontosabb vagy sürgősebb, mint az, amit kér. Nem baj ez, jól van így, mert így zajlik az élet. Korlátokat állít eléd.

A kérdés nem ez, hanem az, hogy ezeket a korlátokat képes vagy lerázni magadról, vagy továbbadod te is a gyerekednek?

Ha jót akarsz neki – és mi mást akarnál, hisz a gyermeked -, akkor ne őt korlátozd, hanem magadat szabadítsd fel.

Van rá lehetőséged.

Az eszköz, amit erre a célra használtam, az AnaLog Módszer. Nekem segített, és segíthet neked is. A segítségével feldogozhatod és kijavíthatod a viselkedésedet és az egész életedet irányító hibás programokat. Sajnos attól, hogy rájössz, hogy te azért nem mersz ismerkedni, mert anyukád, vagy apukád gyerekkorodban azt tanította neked, hogy az idegenekkel vigyázni kell, a helyzeted nem fog megváltozni. Egy felismerés hasznos, és segíthet, de önmagában kevés. Nem pusztán felismerni, hanem megváltoztatni kell tudni a hibás mintákat.

A 21 napos AnaLog önismereti és önfejlesztő program ezt az utat nyitja meg előtted. Az AnaLog-ot ismerő mentorok segítő figyelme mellett felkészít arra, hogy felismerd a hibás mintáidat, és képessé válj arra, hogy feldolgozd őket.

Loós Balázs

AnaLog Módszer

alapító