Dóra vagyok, negyven éves, színész és coach. Az AnaLog módszerrel először Oros Andi ismertetett meg, akivel akkor már évek óta dolgoztam párkapcsolati témában (sikeresen – négy évvel ezelőtt rátaláltam a társamra, Andi pedig velünk együtt örült az esküvőn). Amikor először mesélt a módszerről, amit épp akkor tanult, még nem nagyon tudtam hova tenni a dolgot. Képekről beszélgetni, aztán «kioldani» a hibát? Nem is hallottam még azelőtt ilyesmiről, ráadásul túl egyszerűnek is tűnt. Én ahhoz voltam szokva, hogy a lelki felszabaduláshoz, fejlődéshez szenvedni kell. Dühöngeni, sírni, fetrengeni a földön, stb. Na de hogy «csak» képekről beszélgetni? Andiban viszont maximálisan megbíztam, hiszen ismertem, a vele való munka bejáratott része volt az életemnek, és tudtam, hogy nem szokott hülyeségeket mondani.

Az a mondata fogott meg végérvényesen, hogy még nem találkozott olyan módszerrel, ami ennél gyorsabb lett volna.

Nekem több se kellett ennél, boldogan belevetettem magam a vele való oldásokba. Eleinte fennakadtam ezen-azon, főleg mert magamban kételkedtem, hogy én jól csinálom-e, jól mondom-e a képeket. Ez a félelmem azonban gyorsan elmúlt, és elkezdtem nagy élvezetemet lelni ebben a kommunikációban, amiben a saját lelkemmel beszélgetek, érzések és belső képek formájában.

A haladást, változást néha azonnal érzékeltem, néha csak úgy fű alatt – ez azóta is így van. Ami viszont fokozódott idővel, gondolom ahogy egy-egy nagyobb területet feldolgozok magamban, hogy amint az utolsó szál is kioldódik ami működtette bennem a hibás mintarendszert, azonnal jön egy óriási visszajelzés. Például kapok egy telefont a «semmiből» egy zseniális munkaajánlattal, vagy az édesapám ír, hogy nagyobb pénzösszeget szeretne nekem adni, de olyan is volt, amikor azon aggódtam, hogy a férjem a kanapén ülve szeret vacsorázni, én meg szerettem volna, hogy az asztalhoz üljünk, hogy egyszercsak, szintén a «semmiből», közölte, hogy mától az asztalnál eszünk, mint egy «rendes» család (mindezt nevetve). Pedig nem is tudta, hogy engem ez foglalkoztat.

Én tényleg úgy látom most már, hogy az élet alapvetően mindent meg szeretne adni nekünk, de bizonyos belső dolgai az embernek ennek az útjába állnak. Az AnaLog oldásokkal ezeket az akadályokat számoljuk fel, a legegyszerűbb és leggyengédebb módon, amivel én valaha is találkoztam. Mélyen és véglegesen. És nem kell szenvedni. Kihívás van ezen az úton is, de inkább olyasmi, hogy szemfüles vagyok-e, tudok-e úgy figyelni és jelen lenni az életemben, hogy észrevegyem az ismétlődő konfliktusokat, érzéseket magamban, illetve hogy tökéletesen őszinte tudok-e lenni magammal oldás közben.

Most, hogy már 3-4 éve oldok folyamatosan, mással is, magammal is, egyértelműen látom, hogy az életem terepe átrendeződött. Úgy foglalhatnám össze, hogy minden könyebb lett. Jobban tudom és érzem, hogy ki vagyok. Szeretetteljesebb és őszintébb emberi kapcsolataim vannak. És ami a legzseniálisabb, hogy már nem letaglózó kétségbeesést érzek, mint régen, ha beleszaladok valami problémába, vagy elkezdek rálátni egy addig árnyékban lévő, nem túl hívogató részemre, mert tudom, hogy mit kell tenni. Néha még örömet is érzek, hogy jaj de jó, újabb furcsán működő, esetleg taszító, ijesztő részem bukkant fel, és én ezt most megnézhetem egy oldásban és elengedhetem. Illetve információt szerezhetek, és utána, ha eljön az ideje, elengedhetem, feloldhatom. Számomra ez a legizgalmasabb dolog a világon, fokozatosan ráébredni önmagamra, és feloldogatni szépen lassan, ami nem én vagyok, ezzel egyidejűleg pedig építgetni azt, ami igen. A családomban, a gyerekemmel, a hivatásomban, a lakásunkban, mindenhol.

Két éve elvégeztem az AnaLog képzést is, mert iszonyúan érdekelt (és érdekel ma is). Eleinte azt hittem, hogy szeretnék másokat oldani, de viszonylag hamar rájöttem, hogy egyelőre ez nem feladatom, viszont magamat rendszeresen oldom, és rendkívül hálás vagyok, hogy megtanulhattam ezt a módszert. Minden egyes alkalom, amikor leülök magamat oldani, olyan mint egy mély, szépséges, őszinte találkozás önmagammal. Hálás vagyok, amiért megadja az élet, hogy ilyen egyértelműen érzékelhetem azt, hogy egyre inkább «önmagam» leszek az úton, és ezáltal egyre inkább a helyemen, ahol a legtöbbet tudom adni másoknak is. Ez egy egyszerű, ok nélküli öröm a mellkasomban, ami a mélyben folyamatosan ott van és mindig érzem, kivéve, ha épp felbukkan valami konfliktus vagy fájdalom. Amit pedig, ha tartós, kioldok. És ez így most nekem tökéletes.