2023.
05. 17.

A transzcendenssel való kapcsolat helyreállítása AnaLog oldás során

Azzá válni, aki vagyok

Az ember megismerésével foglalkozó tudományok számos jól használható modellt alkottak az emberi működés különböző aspektusaival kapcsolatban. Ilyen közismert modell a humanisztikus pszichológia egyik alapítójának, Abraham Maslow-nak az emberi szükségleteket vagy igényeket, illetve motivációkat ábrázoló piramisa. Ennek első formája az 1950-es évekből származik, és öt hierarchikusan egymásra épülő szükségleti vagy igényszintet tartalmaz. Később Maslow közvetlenül az önmegvalósítás szükséglete/igénye alá beillesztette a kognitív és az esztétikai szükséglet/igény szintjét, így a piramis hétszintessé vált. A felső három szint ún. növekedésalapú szükséglet/igény, ami a bennünk lévő lehetőségek kibontakoztatására irányul.

Kevesen tudják azonban, hogy Maslow – az elméletét érő kritikák és a saját megértésének alakulása, valamint a transzperszonális pszichológia kibontakozásába való bekapcsolódása nyomán – a halála előtt még egy szintet hozzáadott a szükségletpiramisához. A 8. szint a transzcendencia iránti szükséglet, amely nem egyszerűen a piramis legmagasabb szintje, hanem egy olyan szint, amely „mindent visz”.

Hogy ennek a módosításnak a jelentőségét megértsük, lássuk, miben áll az önmegvalósítás és az önvaló, azaz a transzcendens, vagy másképp: transzperszonális én, self – a magyar nyelv bölcsessége szerint MAGam – megélésének különbsége!

Mesajele önmegvalósítás – Maslow-nál: self-actualization – célja a sikeresség és a személyes erő kibontakoztatása. A személyiség integrációja során az egyén magas, számára értelmet nyújtó és kielégítő szintet ér el a munkájában, a kapcsolataiban és általában véve az életében. Mindazonáltal az önmegvalósításban nincs magasabb rendű, az egyén megelégedettségén túlmutató, azaz transzperszonális motiváció. Az ember lehet tőle önközpontú, önelégült, önző is. Tudjuk, hogy a siker vezethet a további fejlődéssel szembeni ellenálláshoz, hiszen sokak számára kockázatos a jól ismert utak elhagyása (Jónás-komplexus).

Ehhez képest az önvaló az emberi természetben, azaz minden emberben benne rejlő potencialitás, még ha megélése az emberek között egyelőre nem is gyakori. Maslow kiemelte, hogy ez a létállapot valamely mértékben anélkül is elérhető, hogy az ember teljesen önmegvalósító lenne. Az önvaló az a létállapot, amikor ember megtapasztalja a spirituális központját, és megtanul vele összhangban élni. Ezt a központot nevezik selfnek, Felsőbb, Magasabbrendű Énnek is. Ebben a létállapotban az ember a transzcendens értékekkel és alapelvekkel harmóniában él, és olyan minőségeket valósít meg életében, mint a felelősségvállalás, az elhivatottság, az együttműködés, a globális látásmód, a szeretet, a belső vezettetés és a bölcsesség.

A Maslow munkásságára hatást gyakorló kortárs, Roberto Assagioli, a transzperszonális pszichológia nagy alakja. Ő az önvaló megélését self-realizationnek nevezi. Assagioli nevéhez fűződik az emberi tudat modelljének megalkotása, amely Assagioli-tojás néven vált ismertté. A képen látható modell elemei a következők:

  1. Alsó tudattalan (személyes tudatalatti)
  2. Középső tudattalan
  3. Felső tudattalan (tudat feletti / szupertudatos zóna)
  4. Tudatmező = a tudatosság köre
  5. Tudatos én (egó)
  6. Felső én – Transzperszonális én (Self)
  7. Kollektív tudattalan / Akasha-krónika

A (6) számmal jelölt Felsőbb, Magasabbrendű, Transzperszonális Én vagy Self az ember állandó központja, amely tudatállapottól függetlenül mindig – ájulás, kóma és alvás közben is – működik, és úgy tűnik, hogy létezésének nem feltétele a fizikai test megléte. A self egy ontológiai realitás, egy létező vagy - ha tetszik – maga a lény. Ez az Élet stabil központja, amely információt, illetve energiát bocsát ki magából.

Az (5) számmal jelölt tudatos én – másik nevén: személyiség vagy egó – ennek kivetülése, megnyilvánulása az emberi létsíkon.

 

Alapvető kérdés, hogy az emberi létsíkon lévő egótól hogyan érhető el a self? 

A tudatos én/egó (5) eléri a felső tudattalan határát, és behatol a szupertudatba (3). Itt aktiválódnak és megnyilvánulnak a felső tudattalanban rejlő potencialitások. Ez az önvaló elérésének 1. fázisa. Ezt az elmozdulást nevezi Gay Hendricks: A nagy ugrás című könyvében a géniusz-zónába való belépésnek.

A továbbiakban közvetlenül érzékelhetjük a tudatos én (egó) és a Felsőbb Én (self) tudatosságának egyesülését. Végül a Felsőbb Én egyesül az Univerzális Énnel, amit a köznyelvben Istennek, SZELLEMnek, Forrásnak, Nagy Énnek nevezünk.

A fentiek alapján szakmai szempontból is jól indokolható, hogy miért érdemes törekednünk a transzcendenssel való kapcsolatunk helyreállítására. Jómagam az elmúlt 2 évtized során többféle módszerrel kísérleteztem, hogy a transzcendenssel tudatos kapcsolatba kerüljek. Az általam használt Spirituális Választechnika módszertanában nagyon egyszerű információk nyerhetőek az Akasha-krónikából, akár a spirituális birodalmakban szerzett tapasztalatainkról is. Ez kevéssé élményszerű, inkább a logikus elmének szól. Vannak könyvek és filmek, amelyek a létezésnek ezen zónájával foglalkoznak, ez azonban nem saját élmény. Próbálkoztam klasszikus előző életes utaztatással – itt egy alkalom kb. 4-5 órásra nyúlt, hiszen előbb végig kellett néznem egy „halálomat”, hogy a köztes létbe léphessek. Néhány vezetett meditáció során megadatott, hogy érzékelhettem az isteni szférát, és ezáltal alapvető téves hiedelmeim tudtak kioldódni. Mindahány megtapasztalásom megható és felemelő volt, és szerettem volna, ha ebben másoknak is része lehet.

Ennek az élménynek a megélése – eddigi ismereteim alapján – nem igazán szabályozható, viszont jó eséllyel előre jelezhető. Azt is mondhatjuk, hogy ilyenkor a kegyelem működik, és néha megadatik ez a felemelő és meghatározó tapasztalat. Egyelőre kevés emberrel találkoztam, aki ezzel a szándékkal lát hozzá a lelki munkához, hiszen nem sokan értik még ennek a jelentőségét. Így a transzcendenshez való viszonyunk rehabilitálódása a belső munka egyik „mellékterméke”. Meglátásom szerint egy ilyen élmény óriási hatással van minden ember életére és a saját szerepével kapcsolatos hozzáállására a mindennapokban. Ugyanakkor fontosnak gondolom megjegyezni, hogy egy-egy ilyen fantasztikus átélés nem elegendő ahhoz, hogy egy csapásra önazonossá váljunk, és a kapcsolatainkat harmonikusan működtessük. Ez az emberi természet jellegzetessége és az emberi létsík feladata.

Mit rontunk el a mennyországban?

Az AnaLog oldásokban elsősorban a fizikai síkon játszódó képekkel és történetekkel dolgozunk, amelyekben cselekvőképes emberek viselkedését tanulmányozhatjuk és alakíthatjuk az aktuális tudati jelzésnek megfelelően. A tudatalatti elme ugyanakkor képes arra, hogy felidézze számunkra a Lélek azon emlékeit, amelyeket más létsíkokon tárolt el. Ha például azt az utasítást adjuk, hogy keressük meg az utolsó olyan helyzetet, ahol a kliens még jól volt, előfordulhat, hogy a kliens magzatkorába jutunk vissza. Itt cselekvőképességről természetesen nem beszélhetünk. Ugyanígy megeshet az is, hogy a fenti utasítás hatására a kliens egy olyan „helyen” találja magát, ami nem az emberi világ.

Erről szinte mindannyian ugyanazt mesélik: ez egy fényes, nyugodt, kellemes hely. Sokszor úgy írják le, mintha a felhőkön lennének. Kivétel nélkül azt mesélik, hogy többen is vannak ott, afféle „bolyhos kis pamacsok”, és hogy vidám hangulat uralkodik, mintha játszanának.

Az egyik kliensem úgy nevezte ezt az állapotot, hogy ő „fiatal lélekbabácska.” Neal Donald Walsch kifejezésével élve egy „Kis Lélek”, azaz istengyermek vagy spirituális gyermek, aki frissen teremtődött Isten képére és hasonlatosságára. Ennek megfelelően fő jellemzője a naivitás. Ez a létező teljesen tapasztalatlan, azaz ártatlan. Mint ilyen, nyilván tudatlan is: nincsenek információi, és emiatt bizony butácskának nevezhető. Ez a jang oldala. Ugyanakkor nagy a bizalma másokban: a társakban, a segítőkben, Istenben. Hogy is lehetne másképp? A kötődés biztosítja, hogy gondozáshoz jusson. Ez a jin oldala. A naivitás lényege, hogy mindent adottnak tekint, nem kérdez, nem informálódik, nem tájékozódik a helyzetét illetően. Így indul neki az emberi életekben való tapasztalatszerzésnek, ami a tanulás és így a fejlődés, a kibontakozás, azaz az önmegvalósítás, majd az önvaló elérésének alapja.

A klienseimtől hallottak alapján az is látszik, hogy a némiképp tapasztaltabb létezők lényegében a feldolgozatlan tapasztalataik nyomán eltárolt téves hiedelmek alapján tervezik a következő életeiket, tapasztalási kísérleteiket. Gyakori az az elképzelés, hogy „Valami jó nehéz kell”. Ennek az a téves megfigyelés az alapja, hogy a könnyed, jó életben nincs fejlődés, nincs tanulás. Más szóval, hogy gyorsan és sokat tanulni, azaz nagyot fejlődni fájdalom és szenvedés által lehet leginkább. És mivel a Kis Lélek szeretne gyorsan túllenni a nehéz leckéken, valami jó nagyot akar, valami jó nehezet, ahol „mindent lerendezhet”, megtanulhat, megoldhat.

A tapasztalatok feldolgozását irányító vagy motiváló egyik nagyon jellemző – természetesen kioldatlan – érzelem (energia) az együttérzés (szimpátia). Az együttérzés a bűntudat egyik megjelenési formája. Azt jelzi, hogy a sajnálatot átélő személy valamikor már átélte azt, amit szerinte a másik fél át fog élni az ő elutasító döntése nyomán. Ez pedig a szégyen, azaz a „senki vagyok”, „nem számítok”-érzéscsomag. Ez a bardóban gyakran úgy jelenik meg, hogy a Kis Lélek érzékeli, hogy a szerencsétlen, nehéz körülmények közt élő anyát vagy szülőpárt senki sem „választja”, senki nem szeretne az ő gyermekükként megszületni. Ilyenkor megjelenik a sajnálat érzése, ami arra utal, hogy az illető „lélek” ismeri a szülő érzéscsomagját. A sajnálatra adott egyik gyakori reaktív válasz a megmentő, illetve a gondoskodó viselkedés.

A fentiek alapján tehát egyrészt láthatjuk a Naiv archetípus működését. Ez az az énállapotunk, amely teljesen tapasztalatlan, de még nagy a bizalma, hogy „biztosan jó lesz”, és ezért nekivág az inkarnációs kalandnak. Ilyen esetben egy csere gyakran egyszerűen nem megy, nem indul el. Ez a kliens számára sokszor azért nem kivitelezhető, mert akkor lemarad valamiről.

A kicsit fejlettebb tudattal bíró entitás már gyakran fél, mert tudja, hogy nem tud semmit vagy nem tud eleget arról, ami rá vár. Ez információhiányt jelez. Ilyen esetben az AnaLog módszerben alkalmazott egyik eszköz, az ún. csere segítségével megjeleníthetjük azt a viselkedést, amelyre az illető entitás egyelőre képtelen, azaz ami gátlás alatt van. Egyértelműen láthatjuk, hogy a helyettesítő entitás kérdezget, tudakozódik, extra segítséget, csodát kér. Ez a Naiv archetípusból való továbbfejlődést jelzi, előtérbe kerül a Felfedező (Érdeklődő) archetípus, amely majd elvezet a Bölcs archetípushoz.

Ez utóbbi megnyilvánulására jó példa a kliensem, aki úgy érzékelte magát a spirituális birodalmakban, mint egy olyan angyal, akinek a megteremtésétől fogva hiányzik az egyik szárnya. Ettől szomorú, és beletörődik a helyzetébe. A csere egyszerűen tudja, hogy teremthet magának másik szárnyat (megvan az információja), de azt is tudja, hogy nem a szárny a lényeg. A kliens számára ez könnyedén végrehajtható volt, azaz nem állt gátlás alatt ez a viselkedés: kipróbálja, és minden gond nélkül tud másik szárnyat teremteni, le is tudja venni a szárnyait, és ezen jót nevetnek a többiekkel. Ez mutatja, hogy a Lélek a tudás, azaz a gyakorlati szinten működtetett ismeret birtokában van. Ez a bölcsesség, amire voltaképp a Földön törekszünk.

Milyen érzés, ha egy jó Istenben hiszek?

Jól megfigyelhető az az érdekes hiedelem, hogy egy-egy feladat a Lélek számára kötelező, nem utasítható vissza, nem lehet „megúszni”. Ez a karmában való hiedelemnek az a szintje, hogy Isten nem kegyelmez, amit meg kell tapasztalni, azt meg kell tapasztalni, nincs menekvés. Az Istenkapcsolat minősége, azaz a bennünk élő Istenkép a tudatszintünktől függ. Ennek kapcsán mutatok be két képet egy, az Istenkapcsolatot is érintő oldásból.

A kliens már a bardóban a tudatában van annak, hogy mi vár rá: egyéves korában meg fog halni az anyukája. Ezt – bár rossz neki – elfogadja, azzal érvelve, hogy mégiscsak az Isten méri ezt rá. A csere tárgyal, alkudozik Istennel. A kliens ezt nem tudja megtenni. A gátló érzése a hiábavalóság és az a gondolat, hogy „Mindegy, mert Isten akkor másképp tol ki velem.” Ez arra utal, hogy a kliens szerint Isten büntet és fenyeget, ami a fent bemutatott Hawkins-tudattérképen a tehetetlenséghez tartozó lg 100 tudatszint jellemzője. A kliens a megfigyelt érzelemmel, a hiábavalóság érzésével keresett egy képet. Ebben egy haldokló uralkodó volt, aki sajnálta a hátrahagyottakat, hogy nélküle rossz soruk lesz. A csere abban a tudatban távozik a földi életéből, hogy rendben hagy ott mindent, és hogy jól csinálta, amit csinált. A kliens képes volt ezt belülről végrehajtani, és átélte a békés, nyugodt halált. Így az eredeti kép is megváltozott. Istennél erőt, bátorságot érzett, és nyugodtan indult az életébe. Ez a Hawkins-tudattérképen a lg 250 tudatszint, ahol az Istent képessé tevőnek érzékeljük. Ezzel az érzelemmel az anyuka tudatossága is emelkedik, bátor, képes megtartani az énhatárait – ez a lg 200 tudatszint, és így nem is hal meg.

Az uralkodó alakja mint archetípus gyakran jelenik meg az istenkapcsolat rehabilitálásához vezető képsorokban. Ez teljesen logikus, hiszen az Isten végső soron a legfőbb uralkodó, földi megfelelője a király, a vezető, a főnök – és a gyermek számára az apa, vagy – ritkábban – a szülők együtt. Az Uralkodónál van a hatalom, a kontroll, az élet és halál fölötti döntés joga, az, hogy kinek mi jut osztályrészül. Ő az, aki akkor is képes segíteni, ha valami az ember – a gyermek – számára elképzelhetetlen, megvalósíthatatlan, teljességgel reménytelen. Ő a végső menedék, akibe az utolsó bizodalmunkat helyezhetjük. Valójában itt válhat valósággá számunkra az az elv, hogy Isten, a SZELLEM, az EGY tudat megnyilvánulásai vagyunk, éppen ezért Istennel élő, folyamatos, közvetlen kapcsolatban vagyunk. Ez a tudati jel, amely az életutunkon vezérel bennünket. Úgy is mondhatjuk, hogy ezt élve MAGunk vagyunk az életünk urai, MAGon természetesen a Felső Énünket értve. Ez jelenti Assagiolinál az önvaló megélését.

Az istenkapcsolatot érintő oldások során helyreáll az istengyermekség tudata, és kioldódnak az inkarnáció alapjául szolgáló téves hiedelmek, többek között az az elképzelés, hogy kötelező visszamenni és kijavítani a hibákat, hogy nincs választásunk, mert Isten ránk mér bizonyos dolgokat, vagy hogy elszakadtunk a másik felünktől vagy éppen Istentől. Ezek az oldások nagy mértékben segítenek, hogy a reaktivitás helyett visszakapjuk a szabadságunkat, és így a tudati jelzést, a Felső Énünket, a SZELLEMet követve a saját utunkat járva kibontakoztathassuk, azaz megvalósíthassuk önMAGunkat és egyúttal elvégezzük a SZELLEM által ránk bízott szolgálatot.

 

Dr. Németh Renáta

Metoda AnaLog

konzultáns

nemethrenka@gmail.com

 

Ha tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal:
Ha szeretnél értesülni, ha új cikket teszünk közzé, akkor...

Kapcsolodó cikkek

2023.
04. 02.

Isten, Tudat és Vallás

Hogyan indultam Isten felé? Már fiatal korom óta foglalkoztatott a kérdés, ki vagyok én, honnan…
Elolvasom
Copyright © 2011 – 2024 | AnaLog Módszer - Loós Balázs - Minden jog fenntartva