Mindegy honnan indulsz, ugyanoda érkezel

“A szüleim rendezték el ezt a házasságot. Apám mutatja be nekem a férfit, akihez hozzá kell mennem. Ez a mostani világ így működik. A szülők döntenek arról, hogy ki lesz a jövendőbelid, és senkit nem érdekel, hogy te szeretnéd, vagy nem? Az, hogy szerelmes vagy-e nem is kérdés. Én viszont túl fiatalnak érzem még magam ehhez, és egyébként is van egy udvarlóm. Különben pedig olyan kapcsolatban akarok élni, amelyikben vannak érzelmek is. Egy szó mint száz, nem akarok hozzámenni ehhez az emberhez, és ezt meg is mondom az apámnak.

A szüleim viszont erre azt mondják, hogy ők sem úgy jöttek össze, hogy szerelmesek voltak. Csak később szerették meg egymást. Rajtam múlik, hogy milyen lesz a kapcsolatom.

Nekem viszont fura előérzetem van. Valahogy úgy érzem, hogy ez nem biztos, hogy jó lesz.”

Mielőtt a lényegre térnék, mutatok egy másik történetet, amelyik egész máshogy kezdődik:

“Még egészen fiatal vagyok, amikor megházasodom, és gyermekeim születnek. A srác csak egy kicsit idősebb nálam. Nagyon szerelmes vagyok, és hihetetlenül boldog. Úgy érzem, hogy tökéletes az életem, megütöttem a főnyereményt, bár a srác kicsit furán visszafogott. Mintha csak testben lenne jelen…

 Aztán egy napon, úgy nagyjából tíz év múlva hiába várom haza a férjemet a szokott időben. Nem ő hozza haza a kicsit az iskolából, hanem a szomszéd. Mire ő hazaér, már teljesen kész vagyok az idegtől, hogy mi történhetett vele. Csak a legrosszabbra tudok gondolni. Annyira megkönnyebbülök, amikor hazaér, hogy még haragudni sem tudok rá. Kissé kapatos. A munkatársaival volt iszogatni. A kérdésemre, hogy mi történt pökhendi könnyedséggel, az ajkán kaján vigyorral csak annyit válaszol, hogy így érezte jól magát. Ettől kezdve ezek az esetek egyre gyakoribbak. Délutánonként tehetetlen dühvel, vagy szomorúsággal bámulok ki mosogatás közben az ablakon, és látom, ahogy a szomszédokhoz egymás után érnek haza a férjeik a munkából. Hozzánk nem jön senki. A férjem ma sem jön időben haza. Feszült vagyok, csüggedt, és tehetetlen. Végtelen szomorúság uralkodik el rajtam. Az életem félresiklott.”

Az első rövid történetet olvasva talán rögtön sejtheted, hogy reinkarnációs képekről van szó, mert manapság ritka, hogy valakinek a szülei jelölnék ki a jövendőbelijét, legalábbis a mi társadalmi viszonyaink között. Azonban nemcsak az első, hanem a második is reinkarnációs történet. Ez annál érdekesebbé teszi, mert a rövid sztori, ami a kliensem szavaiban kibontakozott pontos leírása volt annak, amit ma a nők jelentős része átél legkésőbb általában az életközépi válságnak nevezett életszakaszában. Akkor, amikor a házassága, vagy a párkapcsolata válságba kerül. Egyébként, habár az első történet folytatását nem írtam le, végül a főszereplőt a szerelme elhagyta, majd hozzáment egy másik férfihoz, akit szintén a szülei mutattak be neki, és az ő története is hasonlóképp végződött, mint a másik esetben. Az egyik szerelemmel indult, a másik nem, de a vége mindkettőnek ugyanaz.

A második történetet az teszi még érdekesebbé, hogy egy olyan fiatal nő adta elő, aki nemhogy házas nem volt még soha, és gyermekei sincsenek, de ráadásul épphogy maga mögött hagyta a harmincadik életévét. Mégis pontos leírást adott arról, hogy hogyan zajlik egy félresiklott házasság több, mint tíz közösen töltött évvel, és három gyerekkel a háta mögött.

Talán a tévében látta, vagy olvasta valahol a történetet. Esetleg a szülei között zajlottak ezek az események, és ők mesélték neki? Honnan tudja vajon, hogy milyen egy boldogtalan párkapcsolat?

Számos szakítással a háta mögött az cseppet sem meglepő, hogy a problémás párkapcsolatról pontos képet tud alkotni. Sőt az igazi problémája éppenséggel pont az, hogy nem is tud másfajta képet alkotni, csak ilyet. Csak olyan párkapcsolatot tud elképzelni, amelyiknek feltétlenül része egy idő után a konfliktus, illetve konfliktusok sorozata, amelyeket nem tudnak megoldani, míg végül szakítás nem lesz a vége. Jó sok tapasztalata van már ebben. Annyira sok, hogy már talán nincs is kedve újabb kapcsolatba belekezdeni. Minek, ha úgyis ez a vége? Nincs egyedül a problémájával. Sokan vannak ezzel így.

Ne te mondd meg, kit szeressek!

Több oka is van annak, hogy ezt a két rövid történetet így együtt idéztem fel. Az egyik a szerelem.

Nem múlik el hét anélkül, hogy legalább egyszer ne találkoznék olyan reinkarnációs történettel, amelyben a főhőst az apja feleségül adja valakihez, hogy aztán boldogtalanul élje le életét mellette. Átlagos történet, bárkivel megeshet. Nyilván zavarna téged is, ha az akaratod ellenére kényszerítenének hozzá valakihez, akit akkor mutatnak be neked, amikor egyben azt is bejelentik, hogy hozzá kell menned. Csak tetézi a bajt, ha netán nem is tetszik az illető, mert öreg, csúnya, ellenszenves, vagy éppen másba vagy szerelmes.

Sokféle problémád lehet ilyen helyzetben, de az biztos, hogy zavar, hogy akaratod ellenére döntenek a fejed felett, és a megkérdezésed nélkül egy olyan dologról, amit eleve nem szeretnél, és már előre rossznak gondolsz. Az ilyen helyzetből nem sok jó sülhet ki. Az apád mondja meg, hogy kihez menj feleségül, és kit kell szeretned. Hát nem mondom, elég felháborító helyzet. Én is biztos felrobbannék tőle.

Mennyivel jobb ma a helyzet. Legalábbis a mi társadalmunkban. Szabadon dönthetsz róla, hogy összeházasodj azzal, akibe beleszeretsz, és nem kockáztatsz vele többet, mint, hogy legrosszabb esetben a szüleid nem értenek egyet a választásoddal. Ma a segítségedre van a szerelem.

Hát igen mennyivel szabadabbak vagyunk, mint elődeink.

Majd eldöntöm én! (?)

Megfigyelted már egyébként, hogy hogyan leszel szerelmes, és miért éppen abba, akibe? A munkám során én azt tapasztalom, hogy a szerelem korántsem véletlenszerűen csap le. Lehet, hogy elvakít, de nem vak. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy előre meg van írva, hogy ki, illetve pontosabban milyen lesz a kiszemelt célpont. Mivel szabadnak születtél, te magad írod meg akkor, amikor elkészíted még gyermekkorodban a képet az ideális társról. Alkothatsz olyat, amilyet szeretnél, vagy jó esetben megteheted azt is, hogy nem alkotsz semmilyen ideált magadnak, de elég kicsi a valószínűsége, hogy ez megtörténik. A többség elképzeli, hogy mit szeretne. Elképzeli a jövőjét, és vele az ideális jövendőbelit is. Akár tud róla, akár nem. Ez tudattalan folyamat. Azért tudattalan, mert aki tudatos, az nem előzetes elképzelések alapján éli az életét, hanem arra figyel, ami van.

Az elképzelésedet az ideális partnerről még az előtt alkotod meg, hogy akár egyetlen párkapcsolatod lenne. Előre, különben nem tudnál ez alapján partnert keresni. Mivel saját tapasztalatod e téren még nincs, ezért abból főzöl, ami van. Látod a világot magad körül, és onnan veszed az információkat a saját ideálod megalkotásához. Elsősorban a veled ellentétes nemű szülő viselkedése alapján, másodsorban a bárki mástól, de legfőképpen a veled azonos nemű szülőtől, és rokonoktól kapott információk alapján. Ami tetszik, azt beépíted a képbe, ami nem, azt kizárod belőle. Ez végső soron azt jelenti, hogy a szüleid viselkedése, és véleménye alapján alakítod ki az elképzelésedet az ideális partnerről, és partnerkapcsolatról, és aztán ez alapján keresel. Amikor olyan valakit találsz, aki(ről azt hiszed, hogy) az elképzelésedbe elég jól beleilleszkedik, akkor szerelmes leszel. Ha teheted, őt választod társadul.

Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy látszólag szabadon dönthetsz az érzelmeid alapján a választottadat illetően, de valójában ugyanúgy a szüleid határoznak felőle, csak ezt nem látod, nem veszed észre, mert a tudattalanul saját magad által futtatott program vezérli. A szabadságod ezért látszólagos. Már nem a szüleid választanak neked partnert az alapján, amit ők gondolnak jónak, vagy rossznak nyilván a saját tapasztalataik nyomán, hanem te választasz az ő általuk mutatott minták alapján. Vagyis a referenciapont nem változott, csak annyi történt, hogy kívülről átkerült belülre.

A referenciapont az ugyan nem, de az érzés, amivel a kapcsolat indul azért változott. A szerelem jó érzés. Ugyan nem te döntesz, mert, ha akarod, ha nem, ezt érzed, tehát ez van, de legalább jó érzés. Azért választod azt, akit, mert ez neked jó, és nem pedig azért, mert a nyakadba sózzák.

Másképp megfogalmazva ugyanezt: régen a szüleid döntésétől függött az, hogy kihez menj hozzá, tehát tőlük függtél. Függő voltál. Most a szerelem szabadságát éled meg, miközben ugyanúgy függsz a szülői mintáktól (örökségtől), tehát a szüleidtől, csak ugyanazt a referenciapontot kívülről belülre helyezted át, ami ezáltal szabad szemmel láthatatlanná vált. Vagyis, a szerelem függés. Jó függés ugyan, de attól még függés. Habár nagyon jó érzés, de a szabadsághoz nem sok köze van, legfeljebb annak lehetőségét rejti magában. A szabadsághoz vezető út csak később tárul fel előtted.

Itt olvashatsz arról, hogyan tanít a szerelem.

Rajtad múlik

A szerelemmel azon túl, hogy nagyon jó érzés, van egy probléma. Az, hogy idővel elmúlik. Erről sem te döntesz. Elmúlik, és kész. Csak idő kérdése, hogy mikor. Van, akinél előbb, van, akinél később, bár általában megfigyelhető, hogy minél többször szerelmes valaki, annál rövidebb időre lesz az. Az első nagy fellángolás, ha sokáig tart is, a továbbiak már egyre gyorsabban múlnak el. Amikor elmúlik a szerelem, akkor jön a nagy kérdés, hogy most mi legyen. A feltétel nélküli jó érzés elmúlik, ami viszont megmarad, az a függés. Függtök egymástól, függsz tőle. Most sem te döntesz dolgokról szabadon, egy csomó mindent kell tenned, pedig nem szeretnéd, és ráadásul nem is esik jól. Ott vagy valakivel egy kapcsolatban, akit nem a szüleid választottak neked, hanem te választottál az ő mintáik alapján magadnak, és most már szerelmes sem vagy. Jól döntöttél vajon?

Ez az a pont, ahol a két történet találkozik. Szerelem sehol, konfliktus viszont annál inkább. Itt értékelődik fel az első történetben elhangzó szülői intelem: “Rajtad múlik, hogy milyen lesz a kapcsolatod.”

A két történet közötti lényeges különbség nem a szerelem, hanem az, amit a szerelem okoz: bár önmaga nem vak, de téged elvakít. Nincs ezzel semmi probléma, csak érdemes tudatosítani magadban, és tisztában lenni vele. A szerelmes ember hajlamos átsiklani a figyelmeztető jelek felett, amelyek pedig már a kapcsolat elején jelen vannak, hogy felhívják a figyelmét a lényegre. Arra, hogy konfliktusok várhatók. Az első történet főszereplője részben emiatt utasítja vissza a szülők által kiszemelt férjjelöltet: fura előérzete van, ami alapján azt érzi, hogy ez nem biztos, hogy jó út lesz a számára. A második történet főhősének erre esélye sincs, mert a szerelem elvakítja. Egyszerűen nem vesz tudomást róla.

A fura, rossz előérzet, a megérzés hívja fel a figyelmedet arra, hogy valami nincs rendben. No nem a másikkal, hanem veled. Persze a másikban is van hiba, ha másért nem, hát azért, mert a zsák megtalálja a foltját. Viszont, amíg a másikkal semmit nem tudsz tenni, addig önmagaddal nagyon is. Változhatsz, ha akarsz, ha tudod mi alapján, és ha, tudod, hogy hogyan. Ezt megteheted akkor is, ha szerelmes vagy, és akkor is, ha (már) nem. A figyelmedet a rossz érzésre, és az általa generálható történetekre kell irányítanod, mert ezek mutatják meg azt, hogy hol van benned a hiba, amit ki kell javítanod. Ez az, amire a rossz előérzet a figyelmedet felhívja, és egyben a javításhoz, változáshoz lehetőséget is biztosít a számodra.

Végezetül még egy gondolat

Valószínűleg feltűnt a számodra, hogy sem arról nem te döntesz, hogy szerelmes leszel, sem arról, hogy elmúlik. Sőt, arról, hogy mit érzel egyáltalán nem te döntesz. Csak arról dönthetsz, hogy elfogadod-e, vagy sem. Vagyis végső soron az egész játék arról szól, hogy felismerd, és elfogadd, hogy nem te döntesz. Tudom, ezt szörnyű lehet olvasni, de ettől még így van. Vagy már tudod, és elfogadod, vagy majd rájössz. Nem te döntesz, és mégis minden rajtad múlik.

Loós Balázs

AnaLog Módszer

AnaLog Módszer képzés, ahol a módszerről, önmagad változtatásáról, az érzelmek feldolgozásáról, és a gátlások oldásáról többet megtudhatsz.