A dohányzás – éppúgy mint minden más az életben – viselkedésminta. Olyan viselkedésminta, amelynek az elsajátításáról szándékosan hozol döntést, majd ezt követően nehezebben, vagy könnyebben, de hozzászoktatod a szervezetedet. Rászoksz.

Azért cselekszel így, mert a számodra előnyös viselkedésmintáról van szó. Röviden a dohányzás jó neked. Mindaddig, amíg ez a tény nem változik meg, a dohányzásról nem leszel képes leszokni. Senki sem változtat azon, ami jól esik neki. A leszokás komolyan akkor jöhet szóba, ha a „véleményed” megváltozik és többé már nem azt érzed, hogy jó, hanem azt, hogy rossz neked a dohányzás. A sikeres leszokáshoz ez a legfontosabb kritérium. A sikerhez ezért elengedhetetlen az őszinteség különösen akkor ha segítségre is szükséged van ahhoz, hogy a tervedet kivitelezzed.

Vajon miért szokik rá egy ember a cigarettára és mi ebben neki a jó? Ahhoz, hogy ezt megtudd, a döntésfolyamatot kell felidézned. Képzelj el egy csapat 13-14 éves srácot, amint az iskola utáni programot tervezgetik. Az egyik srác bedobja az ötletet, hogy menjetek le a parkba dumálni és szívjatok el pár szál cigit, amit a szüleitől csent el otthonról. Jó ötlet! Így is tesztek. Mivel egyikőtök sem dohányzott még, a dolog nem megy simán, de végül is túlélitek a kalandot. Megtettétek az első lépést a dohányzás felé vezető úton az kétségtelen, de hol van itt a döntéshozatal? Mi egyebet tehetne a főhős (akit a többiekkel együtt a „bandavezér” csábított a parkba) mint, hogy a haverjaival tart? Például azt, hogy nem tart velük. Mi történik akkor? Semmi különös, mindössze kinevetik! Ha kinevetik, akkor viszont rendkívül kínos helyzetben találja magát. Szégyellni fogja, hogy nem ment velük. Ez a szégyenérzet az, ami a döntését vezérli ebben a helyzetben, ugyanis ez az, amit mindenképpen el akar kerülni. Volt már elégszer része benne otthon. Ott nem tehet semmit ellene, de itt igen. Tehát a döntését az vezérli, hogy a szégyenérzetet elkerülje. Az elméje azt rögzíti, hogy ha van cigi nincs ciki (szégyenérzet), ha nincs cigi, van ciki. Ennek viszont nincs tudatában, mivel a szégyenérzettel valójában nem is szembesül.

Az eszköz beválik és a szégyenérzés észrevétlen marad a háttérben egészen addig, amíg egy napon rá nem ébred arra, hogy már nem tud úgy felmenni a lépcsőn, mint annakelőtte. Fújtat, liheg, a tüdejét majd kiköpi, de nem megy. Milyen dolog ez? Már arra sem képes, hogy a lépcsőn felmenjen? Ez vajon milyen érzéssel töltheti el? És az vajon milyennel, ha megpróbál leszokni, de sehogy sem sikerül, pedig igazán mindent megtesz érte. Nem beszélve arról, hogy az emberek kinézik maguk közül, ha mondjuk rágyújt egy étteremben. Már, ha egyáltalán megtehetné, mert manapság ez tilos. Szégyellheti magát, ha megpróbálkozik vele. Kitessékelik és esetleg még büntetésre is számíthat. Bármerre néz, mindenhol szégyenérzet, mint egy rossz álomban. Hogyan szabaduljon meg tőle? Egykoron azzal tette, hogy rászokott a dohányzásra, most ugyanezt azzal kellene elérnie, hogy leszokik róla. Ez már túl sok az elméjének. Annyira, hogy nem is képes megbirkózni a feladattal. Lehetetlennek tűnik.

Valójában azonban csak azért tűnik lehetetlennek, mert nem így működik a folyamat. A dohányzás egy olyan viselkedésminta, amit azért fejlesztett ki, hogy a szégyenérzetet elkerülje. Automatizálta és jó mélyen beprogramozta a tudattalanba. Természetes, ha egy pontosan ellentétes viselkedésmintával nem fogja ugyanazt a célt elérni. Erre az elméje azonnal nemet mond. A viselkedésmintát pont a szégyenérzet vezérli. Véglegesen megszüntetni akkor lehet, ha a szégyenérzetet feldolgozza. (Ha van szégyenérzet, van dohányzás, ha nincs szégyenérzet, nincs dohányzás.) A tudattalan egyszerűen működik és nem lehet logikai okfejtésekkel megdumálni.