Tomika, kezében a partvissal, azon igyekezett, hogy leszedje a függönytartó és a fal közé szorult kislabdát. Előzőleg azt játszotta, hogy fel tudja-e dobni a labdát a függönytartó és a plafon közötti falrészre. Szinte borítékolható volt, hogy a kisméretű labda előbb-utóbb beszorul a függönykarnis és a fal közötti résbe. 

De ez Tomikát egyáltalán nem zavarta, hiszen a labda lehalászása egy újabb vicces játék volt számára. Aztán még volt egy „pozitív” hozadéka ennek a mókának. Ha anyja észreveszi, hogy megint mivel ügyködik, hatalmas patáliát fog csapni.

De miért jó ez a kisfiúnak? 

Tomi egészen kicsi korában kezdődött ez a folyamat. Ha csendesen játszott, aztán kereste a szülei társaságát, legtöbbször csak elutasítást kapott. – „Játssz egyedül kisfiam.” vagy „Most nem érek rá veled foglalkozni, dolgom van.” – volt a válasz. Tominak egyre jobban hiányzott a szülői odafigyelés, a közös játék, egy jó szó. Az utasításokon kívül keveset beszélgettek vele a szülei. – „Gyere enni, vedd fel a ruhádat, indulunk az oviba”. – Ezek a vezényszavak hangzottak el nap mint nap. 

Egy véletlen folytán Tomika aztán hirtelen nagy figyelemre tett szert. Éppen azt játszotta a nappaliban, hogy szuper piros Ferrariban ül, és gyors köröket ír le az asztal körül. Az egyik körben azonban a nagy lendület miatt kisodródott a pályáról, és a piros Ferrarival együtt bezuhant a virágok közé. A nagy csörömpölésre anyja beszaladt a konyhából, és ahelyett, hogy megvigasztalta volna a gyereket, vagy megvizsgálta volna, hogy nem sérült-e meg, elkezdte korholni, hogy miért nem tud rendesen viselkedni, nyugton ülni és játszani. A dorgálás elég hosszú ideig folytatódott, és amikor apja is tudomást szerzett a balesetről, akkor ő is bekapcsolódott ebbe.

Tomika tehát megkapta azt a figyelmet, amire annyira vágyott, igaz, fájdalmas formában. Így aztán ezután, amikor csak lehetett, csínytevéseken törte a fejét, és meg is valósította mindazt, amit elképzelt, a szülei őszinte rémületére. Nekik pedig a büntetéseken kívül nem volt más eszközük, hogy „megoldják” a helyzetet. 

Amikor a kisfiú iskolába került, ott is folytatta tevékenységét. Hamarosan ő lett az iskola réme. Egyre mélyebbre süllyedt a rossz gyerek státuszban, az osztályfőnöki és igazgatói figyelmeztetések egymást követték. Így az iskolában és otthon is a figyelem középpontjában állt. 

Az elismerés szükséglete

Van egy kifejezés a pszichológiában: sztrók – elismerés szükséglet. 

Ez egyszerre jelent ütést és csapást, de jelent érintést, simogatást. Azt jelenti, hogy van egy elemi igényünk arra, hogy a létezésünk ténye egy másik ember, emberek által visszaigazolt legyen. Tehát a negatív sztrók is több, mintha nem kapnánk semmilyen visszajelzést lényünkkel kapcsolatban. 

Tomi ezért vált rossz gyerekké, fekete báránnyá. Beérte a negatív visszajelzésekkel, mert csak így tudta megszerezni a környezete figyelmét. Ha kíváncsian, nagyobb gondoskodással fordultak volna felé, akkor ez a viselkedésminta nem alakult volna ki nála. 

Tehát mielőtt elítélnénk az ilyen gyerekeket, érdemes tudatosítanunk, hogy ők csak a szülői elégtelen gondoskodásra reagálnak úgy ahogy kicsi, gyermeki lényüktől telik.

Egy kisgyerek az életkorának megfelelő kíváncsisággal fordul az őt körülvevő világ felé. Szeretné a dolgokat megnézni, megtapogatni, megtudni, hogy mire valók, és tudni szeretné, hogy mit jelent, amit lát. Ha figyelünk a gyerekre, időt szánunk rá, válaszolunk a kérdéseire, megmutatjuk neki azt, amire kíváncsi, adunk neki információt arról, amit kérdez; ha veszélyes dolgot akar tenni, akkor elmondjuk, hogy miért nem szeretnénk, ha megtenné, akkor a fent ismertetett viselkedésminta nem fog kialakulni nála.

Győri Andrea

AnaLog Módszer

Konzultáns

www.teljeseletorom.hu