Nincs meg Nyuszika!

A gyermek a kerékpárra szerelt ülésben utazott csendesen. Apu tekert az óvodáig. Amikor megérkeztek, kiemelte a gyereket, hogy bemenjenek az épületbe. A gyerek csak ennyit szólt kétségbeesetten: – Nincs meg Nyuszika! Megnéztek mindent a bicikli körül, a táskákban…, de sehol semmi, a horgolt barátnak nyoma veszett.

Apu a gyerekhez fordult:

– Kérlek, te most menj be a csoportba, én hazafelé megnézem, hol lehet nyuszika. Rendben?

– Igen – mondta a gyerek szomorúan.

Mindez egy pénteki napon történt, mivel Apu ilyenkor otthonról dolgozott, hazafelé szeme minden utcában, minden fa alatt nyuszikát kereste, de hiába. Majd délután, amikor apu a gyerekért ment az oviba, megint csak végig nézett minden utcát, minden sarkot, amin reggel jártak, még sem lett meg az elcsavargott nyúl.

Pénteken délután Apu és a gyerek együtt lassan haladva újra végig nézték a 7 km-es szakaszt az ovitól hazáig. Nyuszikának se híre – se hamva.

Szombat reggel, a gyereknek eszébe jut, hogy falragaszokkal kellene keresni nyuszikát. Oda is ment a szüleihez.

– Készítsünk hirdetést, hátha valaki megtalálta Nyuszikát, csak nem tudja kinek kell visszaadnia – mondja a gyerek lelkesen.

– Az a nyuszi már úgy sem lesz meg, nem érdemes foglalkozni vele, kár bele tenni bármennyi munkát is – mondta anyu visszafordult hétvégi teendőinek tengeréhez.

– Milyen hirdetésre gondolsz? – kérdezte apu.

– Olyanra, amin rajta van Nyuszika fényképe és a te telefonszámod, hogy aki megtalálja fel tudjon hívni – mondta a gyerek izgatottan, hátha így meglesz elveszett barátja.

– És hol van nyuszikáról fénykép? Én egyről sem tudok – mondta apu.

– De van róla kép, amikor kicsi voltam az ágyon feküdtem, ott van mellettem – válaszolta a gyerek.

Apu kinyitotta számítógépén a családi fotóarchívumot és keresni kezdett… a gyerek a térdére ült és ő is nézte a képeket. Néhány percen belül meg is lett az az egyetlen fotó, amin nyuszika teljes valójában látható az újszülött gyerek mellett. Apu gyakorlott mozdulatokkal kivágta a plüssnyúl fotóját, beillesztette egy hirdetési sablonba, beírta a telefonszámát és néhány mondatot, majd kinyomtatta a mintapéldányt. A gyerek jóváhagyta a mintát, apu még igazított a szerkesztésen egy kicsit, majd 10 újabb példányt nyomtatott.

Ragasztószalaggal, a hirdetésekkel és a kerékpárral felkerekedtek és elindultak az ismert úton az ovi felé. A következő órában a gyerek és apu elhelyezték az A/5 méretű falragaszokat a teljes útszakasz fontosabb pontjain. Ahogy haladtak az úton szemükkel minden fa tövében, minden bokor alatt, minden járda szélén nyuszikát keresték. Az ovi bejárata mellett visszafordultak. A munka el van végezve, most már csak várni kell, hogy telefonáljon valaki, hogy nyuszika nála van.

– Mi mindent megtettünk, hogy nyuszika előkerüljön, Isten kezében van a sorsunk – mondta apu és haza felé irányított a kerékpárt.

A gyerek nem értette, hogy mi az a sors és nem tudta ki az az Isten, akinek a kezében van a valami, amiről apu beszél, különösebben nem is érdekelte. Egyet tudott biztosan: Apu segít nekem, hogy megtaláljam Nyuszikát. Ez jó.

Mind a ketten megnyugodtak, hogy mindent megtettek, ami elképzelhető…. így rótták az utcákat hazafelé, nem szóltak egy szót sem, talán már nem is keresték nyuszikát.

Most egy kicsit nézzünk az események mélyére

Miből érzi egy gyerek, hogy a szülei odafigyelnek rá?

Anyu azt gondolta, hogy ami elveszett az már nem is fog előkerülni, nem érdemes nyuszikát keresni. Anyu adott egy infót a gyereknek és a továbbiakban nem volt befogadó a gyerek érzéseire, gondolataira. Nem volt kíváncsi rá.

Apu megkérdezte a gyereket: mit szeretnél? A gyerek elmondta, szerinte mi lenne a helyes cselekvés. Apu végiggondolta, hogy tud-e segíteni a gyerekének ezekben a lépésekben. Mi az, amit ebből meg tud tenni? Majd igent válaszolt. Apu a folyamat elején arra gondolt, hogy a gyerek kérését teljesíteni kell, mert ezek a lépések az elengedési folyamat első elemei. Ezért szerkesztett majd ment és ragasztotta sarokról sarokra a hirdetést. És valószínűleg egyáltalán nem bízott abban, hogy nyuszika ezzel a módszerrel elő tud kerülni. Mégis tette az egyik lépést a másik után, ahogy a gyerek kérte tőle.

Számomra e történet tanulsága, hogy a gyerek nem nyuszikát kéri vissza, hanem azt szeretné, hogy a szülei odafigyeljenek rá, akkor is, amikor őt veszteség éri, mert ezen a veszteség élményen valahogyan túl kellene jutnia a maga egyedi módján, és ha a szülők nem segítenek, akkor ki fog?

A gyereknek nem feltétlenül arra van szüksége, hogy vegyenek neki egy új nyuszit sokkal inkább arra, hogy odafigyeljenek rá és ezzel megtanítsák elengedni a dolgokat, ha úgy hozza az élet. Mert időnként úgy hozza, és akkor majd eszébe fog jutni ennek az élménynek az érzés. Ez fogja átsegíteni a nehézségen pl egy szakításkor, vagy az osztálytársaktól való elválás idején.

Ez a család egy nagyváros falusias részében lakott, ahol az emberek maguk gondozták a házaik előtti kerteket. A kerékpár csendesen gurult az aszfalton. Egyszer csak!

Ott van, OTT van! Apa ott van, Nyuszika! – kiáltott fel a gyerek. Apu lelassította a kerékpárt, majd teljesen megállt. Nyuszika ott ült az egyik akác bokor tövises ágán és várta kis gazdáját, otthonuktól néhány száz méterre.

A gyerek magához ölelte rég nem látott „pajtását”, amit a mai napig szeretettel őriz.

Sebők Zsolt

AnaLog Módszer

konzultáns

sebokzsolt.hu