2021.
10. 08.

Mire vársz?

​Első fejezet...

A fiatal nő a sarkon állt, és várt. Minél több idő telt el, annál idegesebben számolgatta a perceket. Nem mehetett el onnan, mert ő volt az összekötő, és az emberének már ide kellet volna érnie. Igaz, nem tu​​dta, hogy kire vár, sosem látta őt, de azt mondták, hogy itt kell lennie. Ahogy teltek a percek, egyre erősebben érezte a veszélyt. Gyanússá válhat, ha tovább vár, mennie kellene, de egy ismeretlen belső erő arra kényszerítette, hogy maradjon. Ő nem számít, csak az ellenállás. Aztán egyszer csak felvisított a szirénák idegtépő hangja, majd szinte azonnal hallani kezdte a közeledő gépek zúgását is. A bombáktól nem félt. Neki nem lehet baja. A bombák miatt biztosan nem, de, ha itt marad még egy darabig, akkor bárki kiszúrhatja a gyanúsan nyugodtan várakozó fiatal lányt a záporozó bombák közt.

Úgy tűnt, végül mégiscsak szerencséje volt, mert az embere megérkezett. Akkor már rohanniuk kellett, hogy biztos menedékre leljenek, így nem vehették észre azt a férfit, aki a távolból figyelte őket.

A Gestapo egy hét múlva jött érte. Megszokott volt, hogy elvittek valakit, talán ezért nem sírt érte senki, az édesanyját kivéve, aki a kezét kétségbeesetten tördelve várta, hátha a lánya visszatér. Nem tért. Szegény néni. Az egyetlen lányát vitte el a háború. Sokakkal megesett.

Ilyen a háború. Ilyen az élet.

Talán, ha ott kapualjban nem vár olyan kitartóan. Talán, ha nem marad ott, hanem az utasítás ellenére mégis inkább elmegy, hiszen érezte, hogy ebből nagy baja lehet. Egyértelműen érezte az émelygő szorítást ott a gyomra környékén, ami mindig pontosan jelezte, ha baj közeleg. Nem maradhat, mert gyanússá válik, és lebukhat. És, aki lebukik, az soha nem menekül. Talán, ha inkább a megérzésére hallgat, és nem a parancsra, akkor életben marad. Ha hallgat a megérzésére. De nem hallgatott. Az utasítást követte, amit kapott. Ez lett a veszte.

Sokakat talán nem érdekel, hogy miért nem hallgatott arra a belső hangra, ami a veszélyt jelezte. Elintézik egy kézlegyintéssel, vagy elismerően bólintanak, mert igen, ilyen az igazán bátor ember, aki az életét kockáztatva vállalja, hogy elviszi azt az információt, amire az ellenállásnak szüksége van. Enélkül talán sokan mások haltak volna meg, és talán az ellenállás is megbukott volna. Talán.

Az viszont biztos, hogy ő odaveszett. Az édesanyját nem vigasztalja a tény, hogy mások talán emiatt maradtak életben. Ettől a lánya még halott, és ő siratni fogja az élete végéig.

Vajon mi lett volna, ha az a lány, ott a sarkon a megérzésére hallgat, és inkább elmegy, amikor az embere késik? Mi lett volna akkor, ha nem az utasításra hallgat, hanem arra a csendes, szinte alig észrevehető hangra, ami azt súgta onnan bentről, hogy menj! Miért nem tette? Az ellenállás miatt? Logikus lenne, de a válasz még ennél is egyszerűbb. Volt ott egy másik, egy sokkal erősebb hang is. Az a másik, az a sokkal erősebb hang határozottan, makacsul azt hajtogatta, hogy várj! Várj! Várj! Innen nem mehetsz el! Azt mondták, hogy itt kell várnod, tehát nem mehetsz el!

Vajon mi az, ami egy embert olyan makaccsá tesz, hogy akár a saját élete kockáztatása árán is ott marad a bombázás közepén, hogy várjon a sarkon valakit? Ez nem pusztán bátorság, nem pusztán vakmerőség. Valami másnak is kell a háttérben lennie. Miért nem megy el? Mi az az érzés, ami ott tartja őt a sarkon, ami még annál is rosszabb, mint, hogy az életét kockáztassa?

Mi baja lenne abból, ha elmenne onnan?

 Második fejezet...

Gyere kicsim! Megyünk a piacra!

Nem szeretett a piacra járni. Olyan unalmas hét évesen ott várakozni folyton az utcán, miközben az anyukája órákig válogatja a húst, meg a zöldséget, meg minden egyebet ami az ünnepekre kell. Unalmas, de mit mást tehet? Egyedül nem maradhat otthon, mennie kell az anyukájával, hát megy. Ma is, mint mindig az ünnepek, és hétvégék előtt, mióta az édesapját elveszítették.

Ma legalább jó idő van. Hét ágra süt a nap, és friss szellő is borzolja a haját. Vidáman ugrándozott az édesanyja mellett a piac felé. Magával vitte a babáját is. Majd valahogy eljátszogat vele kint a boltok előtt, amíg az anyukája bent áll a sorban.

A harmadik boltnál már nagyon unta a babázást. Jó lenne már menni. Otthon legalább a barátaihoz lemehet az udvarra, hogy játsszanak, ahogy mindig szoktak. Aztán meglátott egy ismerős arcot a szemközti oldalon. Az egyik lányt az udvarukból, aki lelkesen integetett neki, és hangosan kiabálva hívta, hogy menjenek haza, és játsszanak együtt az udvaron. Van még bőven idejük ebédig.

Halványan átfutott a fején, hogy szólni kéne az anyukájának, hogy hazamegy a szomszéddal, de aztán végül elhessegette a gondolatot. Mi van, ha anya nem egyezik bele? Á, inkább elmegy velük. Mi baj lehet? Végül is jóban vannak. Sokszor vigyáztak már rá, amikor az anyukája dolgozni ment.

Már akkor tudta, hogy baj van, amikor az anyukája erektől dagadó homlokát meglátta feltűnni az utcasarkon. Még arra sem vesztegette az idejét, hogy a piacon vásárolt cuccokat felvigye a lakásba, rögtön ott, az udvaron nekiesett. Elhordta mindennek, és, hogy nyomatékot adjon a szavának, még a keze ügyébe eső seprűnyéllel is jól elverte.

„Majd én megtanítom neked, hogy, ha azt mondják, hogy ott kell maradni, akkor ott kell maradni!” Ezt kiabálta, amíg ütötte. Szörnyű érzés volt. Talán nem is az ütések fájtak neki a legjobban, hanem, hogy mindezt a barátai szeme láttára kellett elszenvednie. A fájdalom, és a megalázottság egy életre az emlékezetébe véste az édesanyja szavait: „Ha azt  mondják, hogy ott kell maradni, akkor ott kell maradni.” Bármit inkább, csak ezt ne! Soha többé!

Megtanulta egy életre, hogy ha azt mondják, hogy ott kell maradni, akkor ott kell maradni. Bármi lesz is.

Akár az élete árán is.

S hogy mindezt miért írtam le? Nem török írói babérokra. Ez csak egy átlagos történet egy, illetve két átlagos emberről, akikhez hasonló számtalan szaladgál az utcákon. Te is ilyen vagy, és én is. Ugyanígy működünk. Tesszük a dolgunkat, tesszük, ami jön. Sokszor bele sem gondolva abba, hogy mit miért, vagy miért éppen úgy. Tesszük, amit érzünk, sokszor bele sem gondolva, hogy milyen következménye lesz annak, amit teszünk.

Vajon mi lett volna akkor, ha az az anyuka nem így bánik a kislányával, amikor a piacon elment a szomszéddal? Talán akkor az a fiatal nő nem marad ott a sarkon, nem bukik le, és nem viszi el a Gestapo, és az édesanyjának nem kell megélnie azt, hogy elveszíti az egyetlen gyermekét. Biztosan rossz érzés lehetett neki, amikor a bolt elé kilépve hűlt helyét találta a kislányának. Érthető, ha kiakadt, én sem szívesen lennék a helyében, az biztos, de ettől még akár örülhetett volna neki, amikor hazaérve meglátta. Akár meg is ölelgethette volna, és meg is beszélhette vona vele, hogy legközelebb inkább szóljon, ha szeretne elmenni a szomszédokkal, hogy anya tudja, hogy hol keresse őt. Tehetett volna így is, de ő máshogy cselekedett, mert mást érzett.

A következménye is más lett.

Ezt a történetet nem én találtam ki, csak leírtam. Akitől hallottam, segítséget kért tőlem, mert úgy érezte, hogy az élete zsákutcába jutott. Keresi a miérteket, keresi a kiutat, valahogy változtatni szeretne. Ezt a történetet ő találta ki. Kitalálhatott volna másikat is, de azzal az érzelemmel, amit a helyzete most kivált benne, ő ezt mesélte. Talán azért mesélte éppen ezt a történetet, mert úgy érzi magát, mint az a lány, ott a sarkon a végzetére várva, és magyarázatot keres arra, hogy miért vár, amikor úgy érzi, hogy semmi értelme, és még veszélybe is sodorhatja magát vele.

Fura gondolat. Milyen veszélybe sodorhatná magát, hisz nincs háború, és a Gestapo sem leselkedik az utcasarkon várakozó gyanús alakok után.

Fura gondolat.

Harmadik fejezet...

A fiatal lány a város egyik kávézójában, egy sarokba húzódva várakozott.  Minél több idő telt el, annál idegesebben kevergette a kávéját. A feszültsége egyre nőtt, ahogy a percek múltak egymás után, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Várjon még tovább, vagy menjen inkább mégis a barátaival bulizni, hisz hívták. De mit mondjon, miért ér rá mégis? Azt mégsem mondhatja, hogy a srác nem jött el megint a találkozóra, mert már azt sem merte megmondani nekik, hogy még mindig együtt vannak.

Te nem vagy normális! Mit vársz attól a pszichopatától? Mennyit kell még szenvedned ahhoz, hogy végre észrevedd, hogy nem kellesz neki? Ebben az egy kérdésben a barátai, és az édesanyja egyetértettek.

És ő most megint itt ül, és vár rá. Ráadásul azt hazudta a barátainak, hogy már nincsenek együtt, és most emiatt még bűntudata is van. Mi van akkor, ha az egyikük buliba menet beugrik ide egy italra? Annyira azért nem laknak messze. Simán lebukhat. Rém kínos lenne.

Furcsa, émelygő, szorító érzés kezdett bujkálni a gyomránál. Mennie kéne. Nem lehet ilyen hülye, hogy megint itt vár rá, pedig annyiszor becsapta már. Mennie kéne. Valahol bent, mélyen, érezte ezt, de mozdulni mégsem tudott, mert egy másik, sokkal erősebb hang határozottan, és makacsul azt hajtogatta, hogy várj! Várj! Várj!  Ne menj el innen, mert, ha most elmész, talán örökre bánni fogod. Ha most elmész, akkor sokat veszíthetsz. Valakit, akit valami furcsa, érthetetlen, és megmagyarázhatatlan oknál fogva, a számtalan bántás dacára talán még mindig jobban félsz elveszíteni, mint az életedet.

Ha tetszett a cikk, oszd meg a barátaiddal:
Ha szeretnél értesülni, ha új cikket teszünk közzé, akkor...

Kapcsolodó cikkek

2024.
02. 19.

Hogyan állj ki önmagadért?

Eszter egy társasházi lakásban élt. Nagyon szeretett ott lakni, mivel a munkahelye és a városközpont…
Elolvasom
2023.
12. 18.

Hogyan kezeljük, ha a gyermekünk hisztizik?

A játszótéren egy három év körüli kislány először csak pityergett, majd egyre jobban elkeseredett és…
Elolvasom
2023.
12. 04.

Karácsonyi készülődés az önszeretet terében

Bár sokan sokféleképpen viszonyulunk a karácsonyhoz, abban valószínűleg egyetértünk, hogy a karácsony az év legkiemelkedőbb…
Elolvasom
Copyright © 2011 – 2024 | AnaLog Módszer - Loós Balázs - Minden jog fenntartva